Fúrás-faragás
Mondjuk épp nem faragtunk, de az utóbbi napokban igencsak gyakran fúrtunk és kalapáltunk és megszámlálhatatlan csavart tekertünk be. Az történt, hogy van új Filmtett-iroda. A Horea út központ felőli végén, a néhai Favorit mozi fölött. Vettünk három íróasztalt, polcokat, függönyt - egyelőre ennyi, és apránként költözködünk. Második emeleti egykori cselédlakás gyönyörűen kipofozva, s lassacskán be is lesz rendezve. Végre megint lesz irodánk!!! És mára már a jobb mancsom is kezdett lelohadni - gyakorlatilag Balázzsal és Orsival szereltük össze a cuccokat, néha külső(bb) segítséggel, s a tegnapi reggeltől estig menet után nem voltam képes szalámit vágni a vacsorához. Megegyeztünk, hogy a Filmtett "másik lába" semmiképp sem asztalosműhely lesz, mert akkor tutira bebukik a cég. Viszont azon is tűnődtünk, hogy néhány év múlva meg kéne hódítani a lakást, amelyiknek a cselédlakása most a miénk - már a cselédlakás sem apró, vajon mekkora lehet a nagy? Hát a minap megnézhettük: öt hatalmas szoba, az egyik az épület sarkán, tökéletes kilátással a Szamos és a Fellegvár felé, plusz konyha s fürdő, megfelelően tágasan. Hát... megéri egy pillanatra elfelejteni az 1200 eurós havi lakbérét, s egyet ábrándozni... Milyen lehetett a századelőn, amikor épült, mozistul, mindenestül, ódon bútorokkal, nagy zongorával az egyik szobában, akkori elegáns társasággal... A tulajé most is a bérház 52 százaléka, beleértve a mozit is. Amúgy ez is eléggé fantáziát elszabadító tény: a lábad alatt a mozi, tiszta használatlanul... A valóság az, hogy van három cica a házban, amelyik szereti hosszasan figyelni, ha ablakot pucolsz, van egy mogorva bácsi, akitől egy hét alatt sem sikerült még kapuvonalkódot szerezni, és egy radartípusú szomszéd házmester néni, akinek köszönhetően arra gondoltunk, hogy jaj a tolvajnak, aki hozzánk benézne - a híre hamarabb a rendőrségre ér, mint hogy mi észrevennénk a hiányt.
|
| Klarika | 2006. május 6., szombat |
|
|
"Bloggolási kötelezettségeim..."
Hol is kezdjem? Az van, hogy az utóbbi hetekben alig voltam itthon,
akkor is épp kimostam a cuccaimat s olykor félnedvesen vettem is vissza
őket, oszt nyomás tovább.
Múlt héten előzsűriztünk a FILM.DOK-ra Budapesten. Három nap
dokufilm-túladagolás egy szar tévén, amelyik kegyetlenül villogott. A
lényeg azért látszott: katasztrofálisan gyengék a beküldött román
filmek, s tényleg nem azért, mert nem magyarok: ha valami
diszkrimináció érte őket, akkor az egyértelműen pozitív volt. Hasonló
mértékben bénák voltak az '56-ról készült filmek is, többnyire
dokumentumok vagy tévéműsorok, amelyeknek az égvilágon semmi közük a
filmhez. S ugyanez a kategória tovább: azok a filmek, amelyek érdekes,
izgalmas témát akarnak feldolgozni, de arról a fogalomról, hogy
filmnyelv sosem hallottak... Na de szerencsére ez csak egy részük volt
a beküldötteknek, azért nem érvényes az összesre. A tavalyihoz képest
mintha több "erős" film lenne idén a versenyprogramban. A listájuk
megvan a fesztivál honlapján. Van néhány igazi kedvencem is közöttük - tavaly valahogy egyikhez sem "ragaszkodtam" igazán.
Aztán jött a húsvét, pihenés és nyugodt lerobbanás helyett újra utazással.
Ezen a héten erdő... akarom mondani erdélykerülők voltunk Balázzsal és
Orsikával. "A magyar film napja a Filmtett mozgóképes havilap
szervezésében!" Szerdán kezdtünk Szalontán, pénteken Aradon és
szombaton Zilahon vetítettünk. Hátravan még belőle jövő szombat, amikor
Besztercére megyünk. Elég izgalmas volt az egész. Egyrészt siker volt,
mert aki odament valamelyik vetítésre, az élvezte, és nem egy filmet
nézett meg, hanem szinte az összest. Rossz volt viszont, hogy nagyjából
mindenütt hideg volt a termekben, úgyhogy legalább egyszer, felöltözni
mindenki hazament. Szalontán volt egy sereg ötödikes, aki életében nem
járt moziban, el sem tudta képzelni, hogy ekkora vásznon, ennyi
emberrel együtt filmet lehet nézni - olyan élményük volt, hogy már az
is élmény volt nekünk.
Aradon a régi színházba mentünk, ami nagyon hangulatos volt, csak éppen
hideg volt, mint a kútban. Itt főleg A képzelt forradalomnak volt nagy
sikere - egy sereg nénike-bácsika özönlött be az aradi témájú filmre.
Egyikük megkérdezte, minek fényképezek, mert egy ilyen film után az
ember mindenkiről azt hiszi, hogy szekus... Plusz egyéb apró izgalmak -
egyszerű elütni egy vasoszlopot, ami 30 centi, s alig látszik ki a
földből, de azért leviszi az autó ottát, utána rendőrség, ahol az ember
nem kerül sorra három órán belül, aztán a kétajtós fürdőszoba a
szalontai "panzióban", ahol elhagyott, koszos férfialsókba botlik az
ember, és a kádat nem szabad használni, mert az a "háziaké", a festői,
biliárdozó kutyás falvédő a sötét szobácskában, a faragott tehénpásztor
az aradi szoba szerkényén és a bálteremnyi fürdőszoba, a zilahi "nincs
terem, csak este 6-ig", amiből végül mégiscsak lett terem... Zilahon
annyian voltak, mint a másik két városban együttvéve, nagyon-nagyon jó
volt a hangulat. Kár, hogy közben a lappal kellett foglalkozni, mert
sehogy sem akar már kész lenni a következő szám...
Hát ennyi... Most az elmaradt cikkeimet írom, próbálom kinyomozni, hogy
mi kell az eheti állítólagos két vizsgára, és közben ápolgatom a
bokámat, amire a tegnap véletlenül rágördült a hátsó kerék, miközben
ültem volna be az autóba.
|
| Klarika | 2006. április 23., vasárnap |
|
|
Filmtett-alkotótábor 2006
Múlt hét végén Balázzsal és Orsikával megjártuk a hadak útját
Gyergyótól Csíkszentrettenetesig és Sepsiszentgyörgyig. Psycho-szerű
pisztrángos fogadótól kezdve (ahol bocsánatot kellett kérnünk a
zavarásért, és erre a válasz az volt, hogy most már mindegy) lángoló
villanyoszlopig (jó, csak a tetején az egyik transzformátor lángolt, de
az szép kékes-sárgás lángnyelvecskékkel), székelyruhás pincérlányos,
manelés, giccses moldvai maffiozókkal teli várromtövi panzióig,
időnként keresztülfordulva a jeges úton a szakadék szélén, vagy
nyugisan repesztve az áldott Brassó-Vásárhely úton... Szóval a lényeg
az, hogy Csíkszépvízre megyünk idén! Egészen feldobódtam tőle: gyönyörű
a hely. Van egy bestelen nagy tó, gáttal elrekesztve a völgy felett, a
gát tövében egy panzió, előtte strand (bár lehet, hogy enyhén hűvöske
lesz a vize - de mégis VAN!), aztán egy kicsi mező, és a hegyek,
hegyek, hegyek. A Gyimesek bejáratánál van, egy köpésre van Csixereda
is, a falu csak "ehelyt", egy kisebb köpésre... A panzió is teljesen
rendben van, nem nedves, mint amilyen Jegenyén volt; magyarok a tulajék
s a bárnál is, aminek a magyarországiak nagyon fognak örülni. Na, és az
időpont: július 24 - augusztus 2. Ideális hegyekben csücsülésre, és nem
esik egybe egyetlen szesszióval vagy szakmai gyakorlattal sem.
(Tudtommal...) Úgyhogy hamarosan közzétesszük a pályázati felhívást :)
Tessék jelentkezni! Jó buli, jó társaság, s egyre jobb filmek
készülnek, a tapasztalat szerint fesztiválnyertesek is!
|
| Klarika | 2006. március 27., hétfő |
|
|
The Ninth Gate
(Roman Polanski, 1999)
Valamelyik nap megnéztem. Vagyis újranéztem, mert az első képsor után
eszembe jutott, hogy valamikor láttam már. Szóval gondoltam, újranézem,
mert úgysem emlékszem a végére. Hát nem csoda, mert nincs is neki vége.
Egész jó egy darabig, aztán már nagyon várod, hogy a megoldás kezdjen
kibontakozni, de alig-alig akaródzik neki. Nem rajongok érte, de van
benne egy érdekes elgondolás. Kilenc kapuról van szó ugyebár, s a
kilencediken belépve találkozol a Sátánnal. Namost van kilenc figuránk,
mindenik egyre közelebb és közelebb jár a Megfejtéshez, a cselekményt
mozgató, állítólag részben a Sátán által írt könyv rejtélyéhez. Az első
az öregúr, aki felakasztja magát az elején - rájön, hogy a felesége a
pénzéért ment hozzá, és még öngyilkossága előtt bosszút áll az
asszonyon: eladja titokzatos és drága könyvét. Nem, ő inkább a nulladik
lenne, mert fogalma nincs arról, hogy mitől értékes a könyv, a többiek
mind tudják. Csak annyit tud róla, hogy a feleségének sokat jelent.
Szóval, számozás újraindítva:
1. az öreg gyűjtő, akinek csak a gyűjtés öröméért, a régiség kedvéért kell a könyv,
2. a tolókocsis bárónő, aki a Sátán életrajzát akarja megírni a róla szóló könyvek alapján - övé a harmadik példány,
3. harmadik "kapunak" ott van a nulladik hullánk femme fatale felesége,
aki szektát vezet, amelynek találkozóin felolvasnak a könyvből - úgy
gondolja, hogy a szöveg a lényeg benne,
4. ennél kicsit tovább lát Balcan, a főszereplő megbízója, aki tudja,
hogy a 3 könyv képeit kell megkeresni, mert azokban rejlik a lényeg,
5., 6. Balcannál is egy kapuval tovább jár a két spanyol antikvárius
testvér, aki elrejtette a képsor egyik darabját, hogy a Gonoszt ne
lehessen megidézni (vagy ki tudja, miért, mert ez sem derül ki
egyértelműen),
7. Corso, a főszereplő, aki végignyomozza az egészet, összeszedi a könyveket, s alaposan megnézi mindenik előbbi hulláját
8. a titokzatos, névtelen nő, aki úgy tűnik, segíti Corsót, de nem
egész világos, hogy kicsoda-micsoda ő, angyali vagy démoni teremtés -
aztán persze kiderül, a legutolsó jelenetben, hogy ő maga a Gonosz -
bár ebben az utolsó jelenetben kavarodik össze a legjobban minden:
minek kellett végül a könyv? az a jutalma annak, aki a képeket
összegyűjti, hogy kipróbálhatja, milyen a szex a Sátánnal? Ez nekem
azért túl meredek...
9. S ki a kilencedik? Talán a nézőnek kéne lennie, de... Csak a
kérdéssel maradsz, hogy "s akkor mi van?" Megfejtetted a titkát annak,
aki megfejtette a Sátán titkát... Hmmm...
Vajon csak nekem ilyen homályos az egész, még újranézés után is? Vagy tényleg van benne valami bibi?
|
| Klarika | 2006. március 16., csütörtök |
|
|
Nanny McPhee
(Kirk Jones, 2005)
Még egy szeretnivaló gyermekfilm. Jó, nem a legeredetibb, és nagyon
kiszámítható, fantázia sincs annyi benne, mint a Narniában például
(persze más típusú film is), de azért élvezhető. Bár végig Mary Poppins
járt az eszemben, s azt vártam, a csúnya dadus mikor töri már le az
ujját, ami tulajdonképpen cukorka, és mikor süllyed bele az utcai
festményekbe, vagy repül el az esernyőjével. Hát nem Mary Poppins volt!
Emma Thompsonra az elején alig lehet ráismerni! A ronda, bibircsókos,
kilógó fogú varázsló-dada (az a fog annnnnyira valószerűtlen!) a film
végére szép lassan megszépül, azzal párhuzamosan, ahogy a gyerekek
megkedvelik őt, és ahogy neveletlen kölykökből szófogadó, fehér ruhát
öltött apróságokká válnak. Talán a dajka alakja van a legalaposabban
kidolgozva, meg egy-két gyereké az apróhadból, de minden más szereplő
nagyon egyoldalú, nagyon kiszámítható figura - s ezt a "hitelességet"
nagyon hiányoltam belőle. Egyébként jól lehet mulatni rajta! És az a
jelenet az elején, amikor a gyerekek azzal üldözik el az épp alktuális
bébicsőszt, hogy "megeszik" a legkisebb testvérüket...
|
| Klarika | 2006. március 9., csütörtök |
|
|
Februári Filmtett a neten
Ha nem net lenne, azt mondanám, friss és nyomdaszagú: most pakoltam fel. Persze még mindig a nyomtatott Filmtett az igazi. ;)
|
| Klarika | 2006. március 3., péntek |
|
|
Waiting for the Clouds (Bulutlari beklerken)
(Yesim Ustaoglu, 2004)
A legszebb film, amit a Lopakodó
lelkek óta láttam. Egy asszonynak meghal a nővére, akit hosszú ideig
ápolt, akár a hátán is cipelve ki a vécére, ha kellett. Szótlan
kapcsolat, gesztusokból, mosolyokból, gyengéd pillantásokból felépítve.
Van körülöttük egy szomszéd gyerek is - igazi élénk, életrevaló kis
fickó, valami hétéves lehet, el-ellóg a suliból, s a barátjával
csavarog. Nagyon ragaszkodik "Ayse nénihez", aki mesét mond neki, és
nagyon ért a gyerekek nyelvén. Aztán meghal a nővér, és Ayse egyedül
marad. Teljesen magába zárkózik, nem beszél a gyermeken kívül senkivel.
Aztán szép lassan kiderül, mi zajlik le benne: most már semmi és senki
nem köti ahhoz a világhoz, amelyben él, megszólalhat újra anyanyelvén,
görögül, és előtör belőle gyermekkorában elvesztett öccsének emléke (az
igazi testvéréé, mert nővére befogadójának a gyermeke volt). Annyi év
után egy idegentől megtudja, hol él a testvére, elmegy hát
Thesszalonikibe, hogy felkeresse - csakhogy az illető nem akarja
elfogadni, felismerni. Aztán egy családi fénykép mindent megoldani
látszik, s ebben a pillanatban véget is ér a film.
Közben apró jelekből kibontakozik az
a környezet, amelyben az asszony él. Valamikor a hetvenes években
játszódhat az egész, egy eldugott türkmén (?) faluban, ahol az emberek
a fennsíkra vándorolnak nyaranta. A gyönyörű, de gyenge fényű, ködös
tájak mintha az Ayse lelkében gomolygó érzelmek kivetülései lennének.
Ja, és ott a gyermek világa - olyan őszintén, akár a Négyszáz
csapásban. És a Szovjetunió kommunizmusa a határon - egy vörös plakátot
kiragasztanak, titokban, egy másik csapat két perc múlva le is
szakítja. Félnek a kommunistáktól, elítélik őket, bár valószínűleg
egyetlenegyet sem láttak életükben. És ott az katonás rend az
iskolában, az önszuggesztió: a török jó, okos, szép, és főleg bátor, és
mindennél fontosabb számára a hazája - legalábbis ezt szavalják minden
reggel az iskolások.
Amikor Ayse elmegy Görögországba, az
az érzésem, valamit veszítenek a jelenetek a varázsukból. Nem tudok
rájönni, miért... Talán nincs ott a gyermek, aki ellenpontozzon? De van
a - hozzá képest - sokat beszélő házaspár... Mert végül is ellentétek
sokszoros kereszteződésében áll ez az asszony. Hm... Lehet, hogy
egyszerűen valami egyébre vártam...?
Nagyon szeretem, hogy semmi nincs agyonmagyarázva, gesztusokból és arcrezdülésekből érted meg a drámát...
Nem dob meg valaki egy kalózkópiával? (De az eredeti is jó...)
Huh, nem hiszem, hogy képes voltam ekkorát írni róla...
|
| Klarika | 2006. március 3., péntek |
|
|
Mikor...
...jön már el az az isteni, paradicsomi, mennyei, fantasztikus,
gyönyörű, hihetetlen, csodálatos, elképesztő, ábrándos, nyugodt, szabad
idő, amikor végre beletunyulhatok az elmulasztott filmek megnézésébe?
Csak egy hetet kérek, hogy itthon bambulhassam a képernyőt egész nap,
reggeltől estig, estétől reggelig, cikkírás, lapszerkesztés,
mailválaszolgatás, cikkbekérés, honorszámítás, ösztöndíj-elszámolás,
órára járás, utazás, rohangálás, egyetemi balhék, szerződésírás,
hivatalospapír-intézés, fogyasztásfizetés és telefonhívások nélkül?
Kifogyhatatlan hűtőszekrénnyel, önműködő mosógéppel, öntakarító
szobával.
...lehet, hogy mégis, máris túl sok filmet néztem...
(Azért jól esett a hétvégére készülve újranéznem A máltai sólyomtól
kezdve, A gonosz érintéséig, A sanghaji asszonyt, a Mocskos arcú
angyalokat, a Gázlángot, az Alkony sugárutat és társaikat... Egyszer
valaki azt kérdezte, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás: azért
kezdtem a film noirral foglalkozni, mert tetszettek a filmek, vagy
azért tetszenek a filmek, mert tudtam egy csomó mindent róluk, amikor
az elsőt megnéztem... Tudja a bokám. És már teljesen mindegy. Akkor is
a kedvenceim között vannak ezek a filmek.)
|
| Klarika | 2006. február 27., hétfő |
|
|
Henry & June
(Philip Kaufman, 1990)
A távirányítóm jóvátette pités hibáját.
Henry és June - az az igazság, először legyintettem a címre, gondolva, hogy valami sziruptól ragacsos lávsztori lesz belőle. De az első képekből már gyanús volt, hogy itt valami igényesebbről van szó. S há télleg. Nem is Henry és June a főszereplő, s nem is az ő románcuk története a film. Egy másik nő szemszögéből látjuk őket, az Anaiséból, aki szexuális kalandokba keveredik, intenzíven "él", fokozott érzékenységű írónőként élményeket keres. Van egy tökéletes úriember férje, összejön Henryvel és egy másik fickóval, sőt, June is elbűvöli. June femme fatale-ból csúszik le, Anais pedig végzet asszonyává "nő fel". Két femme fatale - mint a Mulholland Drive-ban.
Kicsit hosszú a film, de végül is szép. Nagyon tetszett benne az önreflexivitás és a rengeteg idézet, amit felsorakoztat, kezdve például Az andalúziai kutyával. (Egyébként Bunuel maga is játszik a filmben.) És érdekes Uma Thurmant és Kevin Spaceyt mellékszerepben látni. Egyébként azon gondolkoztam első perctől, hogy June szerepében inkább Nicole Kidmant láttam volna... Vajon miért?
És most vissza a film noiromhoz. Pénteken előadást tartok belőle, kéne egy kicsit készülni is...
|
| Klarika | 2006. február 22., szerda |
|
|
My Love Don't Cost a Thing
(unom kikeresni a rendezőt)
Néger pite. Fjuhuhuhuj. Hogy nem szárad le időnként a távirányítóm.....
|
| Klarika | 2006. február 21., kedd |
|
|
|
